A Gyurcsány-kormány benyújtotta a Parlamentnek a válságkezelő programot megalapozó adó- és társadalombiztosítási törvényjavaslatokat.
Bár a múlt pénteki OÉT ülésen mind a munkaadói-, mind a munkavállalói oldal elutasította a regnáló végrehajtó hatalom válság-csomagját, továbbá bizonytalan, hogy ki áll a viharos tengeren hánykolódó hajó parancsnoki hídjára és merre veszi az irányt, a várható intézkedések végkimenetelét illetően továbbra sem lehetnek kétségeink.
Az álmoskönyv szerint a válságkezelés általában a munkavállalók számára nem sok jóval kecsegtet. Annál inkább sem, mert a ma porondon fellépő (régi-új) muzsikusok még mindig a korábbi kottából szeretnének zenélni. Ez a lemez azonban már nagyon karcos, és nagy valószínűséggel lejárt. Cserélni kellene!

A válság világszerte megkérdőjelezi a korábbi gazdaságpolitikai paradigmák érvényességét, helyességét. Ennek megfelelően egyre többen kezdik felismerni azt, hogy a válságkezelés mellett meg kell találni a kitörés lehetőségét is, ami nyilvánvalóan egyben irányváltást is jelent.

A magyar valóság ezzel szemben a helyben járás, illetve a beteg félrekezelésében megfigyelhető következetesség. Ennek következtében sem a magyar gazdasági elit, sem a politika nem képes irányváltásra. Fájó és ordító a fantáziátlanság, a megújulásra való képtelenség. Tisztelet a kivételnek!

Ami a kivételeket illeti, bíztató, hogy több kiváló szakember vállalja fel nyilvánosan is ennek képviseletét. Ezek közé tartozik Róna Péter közgazdász is, aki nem csak kritizálja a korábbi évek hibás gyakorlatát, hanem arra is vállalkozik, hogy a jövőt illetően is támpontot adjon.

A LIGA Elnöksége értékelve a jelenlegi helyzetet úgy látja, hogy a magyar gazdaság a rendszerváltás óta sodródik, miközben ugyanazon az úton jár. Ez az út a külföldi tőke szerepébe vetett hit alapján lett kijelölve és ennek lett alárendelve a magyar gazdaság és társadalom. Mindeközben a magyar adottságok, a hazai komparatív előnyök figyelmen kívül maradtak. Ennek áldozata elsősorban a foglalkoztatottság lett, és ennek következménye a duális gazdaság kialakulása is.
Az ezredfordulóra, a külföldi tőkére alapozott gazdaságfejlesztés lehetőségei kimerültek, a gazdasági növekedés lényegében megállt.  Tekintettel arra, hogy ennek a folyamatnak az alapját az képezte, hogy a társadalmat kell illeszteni a külföldi tőke igényeihez, (és nem a külföldi tőkét a társadalom szükségeihez és lehetőségeihez), a magyar társadalom kettészakadása is véglegessé vált.
Ismerve a különböző válságkezelő (?) programokat, azt látjuk, hogy a mai magyar elit továbbra is ragaszkodik az alap paradigmához, azaz a versenyképesség javítását a tőkének –leginkább a multinacionális cégeknek -– adott további kedvezmények (adó- és járulékcsökkentés) biztosításával képzelik el.
A jövedelemátcsoportosítás árát természetesen meg kell fizetni („nincs ingyen ebéd”), a cechet nagy részben a munkavállalóknak kell állni.
 
Ugyanígy rendezni kell a számlát azért a hibáért is, amit a monetáris politika követett el az elmúlt években a hazai fizetőeszköz irreális felértékelése érdekében. 
A magas forintkamatok biztosították az erős forintárfolyamot, elősegítették az import beáramlását, ellehetetlenítették a honi ipar és mezőgazdaság kibontakozását miközben az olcsó devizahitelek lehetővé tették a fogyasztás bővülését.
Ennek következményeként a lakosság jelentős része adósságcsapdába került, súlyos társadalmi veszélyt jelentve ezzel.

A válságból történő kilábaláshoz tehát elsősorban egy új irány kijelölése szükséges, a régi recept erre nem alkalmas.
Konföderációnk – bár természetesen fellép az aktuális elképzelések ellen – egy új társadalompolitikában gondolkodik, ami legelőször is a gazdaságpolitika megújítását feltételezi.

Dr. Szabó Imre