Valentin nap után, avagy mi van a miniszterelnök tarsolyában
Mi kell a válság kezelésére: pénz, pénz és pénz. Világszerte öntik a kormányok a pénzt a gazdaságba, legalábbis azok, akiknek még van. Akiknek már nincs, azoknak elsősorban a leleményességükre van most szükségük (ez esetben az ötletelést nem tartom annak).
Szegény ember vízzel főz, szegény ország meg az adórendszerét pofozgatja.
A Kormány – a híradások szerint – leporolta a korábbi adójavaslatokat, és mint „válságellenszer” kívánja alkalmazni. Évközben?!
Az ilyen ötletek az álmoskönyv szerint a munkavállalók számára általában nem sok jóval kecsegtetnek, azaz a vállalkozások mozgásterét az elvonások mérséklésével úgy kívánják növelni, hogy ennek árát a lakossággal fizettetnék meg.
Ami a főirányt illeti, – azaz a fogyasztási adók, és a vagyoni adók súlya növekedjen, ebből, pedig a jövedelmi típusú adókat lehessen mérsékelni – általában a legtöbb szakértő támogatja. Ezzel tehát önmagában nincs is baj.
A miniszterelnök társadalmi-gazdasági megegyezést sürget, aminek része lenne az adórendszer átalakítása is. Ezzel sincs baj, hiszen konföderációnk maga is így gondolja.
A baj nem ezzel van, a baj a magyar közteherviselés kialakult rendszerével van („nagy a baj, nagyobb, mint gondoltuk” Gy.F. 2006.), ezt úgy megváltoztatni, hogy közben minden marad a régiben (lásd fekete gazdaság), csak arra jó, hogy megint a bérből és fizetésből élők fizessék a cehhet.
Továbbá a sokat emlegetett hitelességgel van még baj. A közgazdaságtan már régóta tudja, hogy a gazdaság szereplőinek döntése mögött nem elhanyagolhatóak azok várakozásai, azaz ha hiányzik a bizalom, nehezen várható el, hogy – az egyébként racionálisnak tűnő – döntéseket hozzák meg a jövedelemgazdák (ez esetben elsősorban a vállalkozások, illetve a lakosság).
A közgazdaság elmélet ezeket a függvényeket mindig úgy állítja fel, hogy a körülményeket változatlannak tekinti. Csakhogy a legritkább esetben azok.
Tehát, azt várni, hogy a munkaadói terhek csökkentése által megugrik a vállalatok termelése, nő a foglalkoztatási hajlandóságuk illúzió. Illetve – a mai Magyarországon – hitkérdés.
Visszatérve magára a kormányzati elképzelésekre, néhány további tendencia is kirajzolódni látszik, ez, pedig egyrészt az egykulcsos adórendszer irányába történő elmozdulás. 19 százalékra emelkedik, és szélesebb alapra helyeződik a társasági nyereségadó, egyúttal 19 százalék lesz az alsó személyijövedelemadó-kulcs is.
A másik, hogy a vagyoni típusú adók nagyobb szerepet kapnának.
Míg az elsőt szakszervezeti megközelítésben nem tartom elfogadhatónak (a progresszív jövedelemadó a társadalmi szolidaritás egyik alapintézménye), addig az utóbbit hosszabb távon elkerülhetetlennek látom, de csak akkor, ha valóban a vagyon (beleértve az osztalékot, a befektetéseket, a luxusfogyasztást stb.) lesz az adó alapja, nem a „kisemberek” tulajdona, felhalmozása, megtakarítása. Ja, és a kiskapuk bezáródnak (lásd képviselői vagyonbevallások, kölcsön kapott Audik stb.).
Hajrá Magyarország, hajrá adórendszer!
Dr. Szabó Imre
Hozzászólások 0 hozzászólás
