Budapest: 12.59°
HUF/EUR: 337.41
szechenyi
Hírek » Archívum » Válság / kezelés » Részletek

Tisztul a kép?!


A válság elmélyülése a politika szereplőit egyre inkább színvallásra kényszeríti. A Kormány ugyan még mindig csak kerülgeti a forró kását, de részben a helyzet, részben a gazdasági-üzleti erők nyomására úgy tűnik, hogy lépésre kényszerül. Tekintettel arra, hogy ezek a politikai-szakmai körök továbbra sem szakítottak a válságot nem kis részben előidéző korábbi globális gazdaságpolitikai paradigmával (ortodox neoliberalizmus), ezért mind céljaival (keresletkorlátozás, azaz leánykori nevén megszorítás), mind eszközeivel (adócsökkentés) szemben komoly aggályok merülnek fel.

Persze létezik egy ezektől alapjaiban eltérő válságkezelő (?) program (?) is, mely alapvetően „más dimenzióban gondolkodik”. A legnagyobb ellenzéki párt (nagy eséllyel a következő kormányerő) egy új gazdasági rend alapjait kívánja lerakni. Kétségtelen, hogy ez a megközelítés szól leginkább a válság utáni világ újraépítésének fő irányairól, a legnagyobb hiányossága azonban, hogy magának a válságnak a konkrét kezeléséről, továbbá arról, hogy „ki fizesse a révészt” egy szót sem szól.

Mindazon által tehát a kérdés az, hogy ezek a politikaformálók rendelkeznek-e egyáltalán adekvát válságelmélettel. Biztosak lehetünk-e abban, hogy az általuk javasolt programok –amik közül több kísértetiesen hasonlít egymásra – valóban megoldást kínálnak a válság kezelésére, nem beszélve a későbbi kibontakozásról?
Azaz képes-e az általuk kínált terápia a magyar beteg kezelésére, és főleg gyógyítására?

Mert arról vita nem lehet, hogy a beteg (nem utolsó sorban maga a „magyar modell”) magas lázzal (devizaválság) küzd és állapota legalább is aggasztó, miközben a járvány az egész világon egyre terjed.

A 2008. decemberi ipari rendelésállomány az előző év hasonló időszakához képest a tagállamok mindegyikében csökkent. A legnagyobb visszaesést Magyarország esetében mérték (-37.2%), ezt követi Szlovákia (-35.0%), majd Hollandia (-31.1%) és Spanyolország (-30.3%).

A hazai szakszervezetek mindeközben csapdába kerültek, amibe a Kormány a folyamatos „érdekegyeztetéssel” sikeresen behúzta őket. Egyes szakszervezetek a miniszterelnök tematizálásának köszönhetően belementek egy olyan vitába, ahol az adósávok és mértékek tologatása (1% ide - 1% oda), és az étkezési jegyek adóztatása a fő kérdés. A legutóbbi OÉT-en a Kormánynak sikerült ennek megfelelően azt is elérni, hogy a legtöbb szereplő (a LIGA nem) aláírt egy megállapodásszerű dokumentumot („emlékeztetőt”).

Konföderációnk álláspontja ezzel szemben az, hogy a válságkezelés kormányzati kompetencia, megállapodást csak azokban a stratégiai kérdésekben vagyunk hajlandók támogatni, és ennek következményeit vállalni, amik a hosszú távú kibontakozást szolgálják, és ami minden szereplő esetében világosan tartalmazza a felelősségi viszonyokat. A „himi-humi” megállapodásoknak nem látjuk értelmét, de természetesen – ha és amennyiben lesz ilyen – egy válságkezelő programról kifejtjük véleményünket, mint ahogyan tettük ezt eddig is (lásd LIGA álláspont adóügyben).

Mindazon által azt gondoljuk, hogy a szakszervezeteknek kell, hogy legyen elvi álláspontjuk arról, hogy milyen legyen a válságból kivezető út, de ez nem feltétlen az egyes – és gyakran változó, nem egy esetben egymásnak is ellentmondó – kormányzati és nem kormányzati elképzelések tételes kontrázását kell, hogy jelentse. Ráadásul a mai helyzetben azt sem tehetjük meg, hogy a régi paneleket leporoljuk, és unos-untalan ismételgessük önmagunkat.
 
Az Európai Szakszervezeti Szövetség (ETUC) ennek a követelménynek a megfelelésére rendezett konferenciát a múlt héten, a jelenlegi válság globális összefüggéseiről, ezen belül is kiemelten a foglalkoztatással összefüggő kérdésekre, illetve a szakszervezeti teendőkre.
A rendezvényen elhangzottak – mind a nemzetközi tapasztalatok, mind a szakértői vélemények – alapján az a következtetés vonható le, hogy jelentős és strukturális változásoknak kell bekövetkezni a világgazdaságban, de mindenek előtt az Európai Unióban.

A válság kialakulása, illetve terjedése egyértelműen felveti az igényét a korábbi gazdaságpolitika megkérdőjelezésének. Azok a leegyszerűsítő vélemények, amik a válság okát kizárólag a pénzügyi intézményrendszer anomáliáiban (a bankok mohóságában, az emberek kapzsiságában stb.) látják, megfeledkeznek a korábbi (és jelenlegi) gazdasági rend strukturális problémáiról. Ennek megfelelően nem lehet csak a pénzügyi közvetítőrendszer újraszabályozásával kezelni magának a rendszernek a problémáit. Ebből következik az is, hogy az a mérhetetlen mennyiségű pénz, ami a bankrendszer konszolidációját hivatott szolgálni, sem lesz képes az európai gazdaság strukturális problémáit kezelni. Ezek a lépések ugyan biztosítják, hogy a válság mélysége és kiterjedtsége kezelhető keretek között maradjon, de arra nem elégségesek, hogy a kibontakozást, a fenntartható növekedés feltételeit megteremtsék.
Ugyanígy egyértelművé vált az is, hogy a korábban ígért közös és egységes uniós fellépés továbbra is késik, sőt újabb törések jöttek létre a rendszeren belül is, illetve nem kívánatos következményként megjelent a protekcionizmus igénye (Nicolas Sarkozy).

Paradigmaváltásra kell tehát, hogy sor kerüljön, mindenek előtt az eddig alkalmazott monetáris- és gazdaságpolitikát illetően, amely kizárólag az antiinflációs célokat szolgálta, ennek megfelelően képtelen volt a belső kereslet növekedését biztosítani. Részben ennek köszönhető, hogy a pénzügyi rendszer „innovációja” megelőzte az állami szabályozást, és a virtuális források teremtésével belépett ebbe a „vákuumba".
A restrikciós gazdaságpolitika eredménye volt az is, hogy megkezdődött egy adóverseny (elsősorban a kelet-európai országokban), ami a vállalkozások mozgásterét volt hivatott szolgálni (ennek szélsőséges formája volt az adóparadicsomok létrejötte), és ami egyúttal az állami szabályozás mozgásterét szűkítette.
Az Unió egyes államaiban (különösen Németországban) az uralkodó gazdaságpolitikai felfogásnak köszönhetően stagnál évek óta a reálbér, vagy (mint a fejlett országok többségében) lényegesen alatta marad a bérek növekedési üteme a termelékenység-, illetve a GDP növekedésének. A tőke-munka közötti jövedelem „osztozkodás” aránya folyamatosan az előbbi javára változott, a munkanélküliség pedig továbbra is jelentős maradt – bár 2004-től a válság kirobbanásáig mértéke csökkent.
A neoliberális gazdasági felfogás következménye volt nem utolsó sorban az is, hogy a társadalmi újraelosztás folyamatában az állami szerepvállalás folyamatosan visszaszorult, a hagyományos állami funkciók (oktatás-képzés, energiapolitika) vesztettek szerepükből, a növekedés, pedig egyre inkább fenntarthatatlanná vált.
A szociálpolitika sem volt képes ellensúlyozni a megbomlott egyensúlyt, ennek megfelelően a társadalmi feszültségek is fokozódtak, nem kívánatos folyamatok indultak meg (radikalizálódás, idegengyűlölet).

A válságra adott válaszok a fentieknek megfelelően egy új gazdasági rend létrehozásában, az állami (és az államok feletti) szabályozás iránti igény erősödésében fogalmazhatók meg (Orbán évértékelő beszéde is ebbe a fősodorba illeszkedik).

Visszatérve a hazai helyzetre, látnunk kell azt is, hogy minden hasonlósága ellenére, a mi válságunk több tekintetben különbözik a globális krízistől. Ezek az eltérések leginkább a foglalkoztatásban (nem a munkanélküliségben), illetve a hazai fizetőeszköz sebezhetőségében rejlenek. A válságkezelésnek tehát leginkább erre a két területre kell koncentrálnia.
Ami az utóbbit illeti, itt a legkritikusabb a helyzet, hiszen a lakosság (de a vállalat kör is) jelentősen – és devizában – eladósodott. A forint a korábbi jelentős reálfelértékelődés után (ami a monetáris politika súlyos bűne) zuhanni kezdett és ezzel az adósságok forintban számított értéke kritikus mértékűre duzzadt. Mindez olyan súlyos társadalmi (és persze pénzügyi és gazdasági) következményekkel fenyeget, ami elkerülhetetlenné teszi az állami beavatkozást. Ez lenne az igazi válságkezelés!  

Ami pedig a foglalkoztatási problémákat illeti, vitába kell szállnunk azzal a dogmával, hogy a munkabérre rakódó közterhek mérséklése – az adó- és járulékfizetői bázis jelentős szélesítése nélkül – adekvát válasz a hazai gondokra.
Épp ellenkezőleg, azt gondolom, hogy a jövőben pontosan az állami források, és eszközök bővítésére, átfogó foglalkoztatási (és képzési) programokra van szükség ahhoz, hogy a magyar gazdaság strukturális problémáit kezelni legyünk képesek.
Nem szabad ugyanígy bedőlni az általános adócsökkentési „humbugnak” sem. Csodák nincsenek, a kevesebből több nem lesz.

A szakszervezetek szerepe ebben a helyzetben felerősödhet.
Ezért meggyőződésem, hogy nem az aktuális kormányzati ötletek minősítése, a „mozgó célpontokra történő lövés” most a helyes magatartás, Az, pedig már egyenesen a vicc kategóriájába tartozik, hogy a miniszterelnök egy korábbi OÉT ülésen arra kérte a szociális partnereket (adta mintegy házi feladatként), hogy készítsenek ők is javaslatokat a kiadások csökkentésére.
Ezzel szemben azt gondolom, hogy a szakszervezeteknek ebben a kritikus helyzetben elsősorban egy aktív társadalompolitika létrehozásában kell közreműködni. Ennek keretében rövidtávon mindenek előtt azt kell elérni, hogy a szükségszerű és elkerülhetetlen intézkedések negatív hatásai kellő ellentételezést nyerjenek, továbbá megakadályozni azokat a lépéseket, amik a válság ürügyén a munkavállalókat fenyegetik (az MT módosítása a munkáltatók érdeke szerint).

A fent említett ETUC konferencia zárszavaként John Monks főtitkár úgy fogalmazott, hogy „bár most járnak ránk a legrosszabb idők, a szakszervezetek számára ugyanakkor ez nyújtja a legnagyobb lehetőséget az újjászületésükre”.
Próbáljuk meg!

 

Dr. Szabó Imre


Hozzászólások 0 hozzászólás


Szólj hozzá!

A számítógépednek az IP száma: 34.204.168.57 Név:

Hozzászólásokra vonatkozó szabályzatok »