Budapest: 23.28°
HUF/EUR: 332.33
szechenyi
Hírek » Részletek

Globális válság, mint rendszer válság (?)


Az elmúlt napokban két nemzetközi szakszervezeti fórum is volt, ami a globális pénzügyi-gazdasági válsággal, illetve ennek következményeivel foglalkozott.
Prágában a visegrádi országok (kibővítve egy Balti állammal és Bulgáriával) szakszervezeti szakértői találkoztak, míg Berlinben a német szakszervezeti szövetség, a DGB rendezett egy monstre konferenciát a kapitalizmusról. Konföderációnk mindkét fórumra meghívást kapott.

„A nemzetközi helyzet fokozódik”, azaz jól látható, hogy a válság kiterjedése megállíthatatlan. Az európai országok jelentős részében nagyjából azonos méretű és hatású a krízis, a gazdasági visszaesés és a munkanélküliség fokozódása, illetve a költségvetési deficit, ezek azok az indikátorok, amik mindenütt mutatják a recesszió mélyülését.
A tengeren túlról kiinduló kór megjelenésekor sokan még abban bíztak, hogy az öreg kontinens képes lesz útját állni a járvány terjedésének. Az Unió a közös fellépés, ezen belül az újonnan csatlakozott tagállamok, pedig a pénzügyi rendszerük viszonylagos fejletlensége okán gondolták azt, hogy megúszhatják jelentős megrázkódtatások nélkül ezt a krízist.

A globalizáció, azaz a kapitalizmus, mint világrendszer, működését és ennek megfelelően hatásait illetően azonban korlátok és határok nélküli.  A magántőke önérdeke és a közérdek közötti örök ellentét feloldása a modern államok egyik legfőbb feladata (lenne). Ennek megfelelően a szabályozó állam szerepe jelentősen felértékelődött. A most kirobbant világválság ennek a funkciónak a deficitje révén alakult ki, azaz a piaci innováció megelőzte az állami szabályozást. A pénzpiacok önállósították magukat, és tették azt, amit a saját logikájuk szerint tenniük kellett, a mind nagyobb profit érdekében egyre nagyobb kockázatokat vállaltak. A kisgömböc példáját követve befaltak mindent, ami az útjukba került (többek között a magánnyugdíj rendszerben képződött megtakarításokat, felhalmozásokat is). Ahogy azonban időről időre megtörténik a buborék kipukkadt.

A „lufi” leeresztésével egyidejűleg a világon úrrá lett a bizalmatlanság, a félelem, a pénzpiacok „kiszáradtak”, a befektetések és a veszteségek „újraárazódtak”. Ezek a kockázatok megjelentek a különböző piacokon, és nem ritkán az országok (le) minősítésében is, végezetül pedig „kihúzták a szőnyeget” a reálgazdaság alól is.
Magyarország ebben a folyamatban a válságövezetek közé sorolódott, ami nem csak azzal járt, hogy az eladósodottságunk következtében amúgy is fennálló kockázati felár tovább nőtt, hanem gyakorlatilag finanszírozhatatlanná is tette az eddigi makro pályát. A korábbi állami krízishelyzetekkel szemben ez a valutaválság azonban most már direkt áldozatokkal is járt, a jelentős devizaadósságot felhalmozó vállalati- és főleg lakossági kör számára súlyos következményekkel fenyegetve.
Az egyébként is botladozó gazdaságpolitika mozgástere gyakorlatilag megszűnt, az amúgy is gyenge növekedési potenciál semmivé lett és Magyarország az „intenzív osztályra került, életét csak a gyors beavatkozás mentette meg. A közvetlen életveszély ugyan elmúlt, a beteg állapota, azonban nem javult”.

Gazdasági környezetünkre kitekintve azt látjuk, hogy a válság nem csak hazánkat rázta meg. Mind az egyes mutatókat (GDP, költségvetési deficit, munkanélküliség), mind a válságra adandó jó válaszokat illetően sok a hasonlóság.
A regnáló honi kormányunkat rendre éri az elmarasztalás, hogy „nem jól kezeli a válságot”. Úgy tűnik nincs egyedül, egyelőre sehol sem látni sikeres és eredményes válságkezelést.
Látni viszont temérdek pénz visszaáramoltatását a pénzügyi rendszerbe, miközben a dolgok e tekintetben nem igazán változtak, legalább is a bankok működését illetően („business as usual”). A fent hivatkozott német szakszervezeti konferencián hangzott el az, hogy a bankokba öntött pénz töredékén meg lehetne gyakorlatilag oldani a munkanélküliség problémáját. 
A válságkezelés tehát jelenleg az adófizetők pénzének elköltését jelenti (már akinek van), miközben a válságot előidéző okok továbbra is fennállnak.

A szakszervezetek világszerte azt követelik, hogy legyen vége a „kaszinókapitalizmusnak”, történjen meg a rendszer újraszabályozása. Sokan egyenesen azt sugallják, hogy „balra át” (Berlinben ezt többen ki is nyilvánították), azaz szinte magát a kapitalizmust kérdőjelezik meg a jelenlegi válság kapcsán.

Kétségtelen, hogy a kapitalizmus jelenlegi modellje, illetve konkrétan azt ezt megalapozó paradigma (az ortodox-, vagy neoliberalizmus) világszerte válságban van. A közvetlen környezetünkben is azt látjuk (legalább is a prágai szakértői konferencia tapasztalatai ezt mutatják), hogy azok az országok kerültek a legnagyobb bajba (a korábbi eminensek, a Balti államok), ahol ezt a modellt leginkább adaptálták. Ezzel szemben az „óvatos duhajok” (Csehország, Lengyelország), azok, akik a saját adottságaikat az általuk követett gazdaságpolitika során leginkább megőrizték, kevésbé szenvedik meg a jelenlegi válságot.

A hazai viszonyokra mindezt lefordítva, igazolódni látszik annak a megközelítésnek a realitása, amit idehaza is egyre többen képviselnek (ez markánsan megmutatkozott a legutóbbi LIGA konferencián is a „Róna kontra Chikán, Akar” vitában), azaz a piac mindenhatósága helyett az állami szerepvállalás fokozása jelentheti azt a szükséges fordulatot, ez az, ami a hazai viszonyokat illetően kívánatos. Az adórendszer pofozgatása helyett a fejlesztő és szabályozó állam erősítése lenne képes munkahelyeket teremteni, a gazdasági növekedést újraindítani.
A nemzetközi tapasztalatok minden esetre úgy tűnik, ezt igazolják vissza.

Dr. Szabó Imre



Hozzászólások 0 hozzászólás


Szólj hozzá!

A számítógépednek az IP száma: 3.92.28.84 Név:

Hozzászólásokra vonatkozó szabályzatok »