Budapest: 0.29°
HUF/EUR: 321.62
szechenyi
Hírek » Részletek

20 évvel később - A fordulat egyik szakszervezete ma


Csak nem már megint, mondhatják egyesek enyhén idegesen a számos emlékeztető- és köszönőnap alkalmával, melyekkel ebben az évben újra számolhatunk, ha én arról kezdek beszélni, hogy 20 évvel ezelőtt milyen politikai és gazdasági változási folyamatok kezdődtek, melyek azóta földrészünket alapvetően megváltoztatták. „Enzelsberg európai sokszínűséget éltető dicshimnuszából – Jaj Európa! – mára már csupán egy sóhaj hangja maradt fenn” (1), Jürgen Habermas gyűjteménykötetének előszavában „Jaj Európa” pontosan eltalálta az Európában pillanatnyilag uralkodó józan hangnemet, mely a fordulat időszakának egyes ömlengős hangjától érthetően eltér.

Ehhez a képhez jól igazodik az EU határrégióinak összes útján való szabad áthaladás kicsinyes vitája, így pl. az osztrák-magyar határon. „Nagyon különleges lenne, ha az idei évben a határnyitás 20 éves évfordulóját az „áthaladás tilos” táblák előtt kéne ünnepelnünk, idézte a PESTER LLOYD Magyarország leg észak-nyugatibb megyéjének, Győr-Moson-Sopron megye önkormányzata helyettes elnökét. Nem csupán ő nem akarja a határ másik oldalán élő politikusok populista érveinek érvényességét elfogadni, melyek a lakosságnak a zavaró tranzitforgalom alapján eldugult utak és a növekvő „keleti bűnözés” miatti megfoghatatlan félelmeiből készségesen táplálkoznak. (3)

„Világító örömtüzek”, „gondtalan ünneplés”, „első eufória” mindenütt Európában, „amikor a (szovjetimpérium, R. G.) nagy agyagerődítménye összeomlott, így írt az irodalmi Nobel díj magyar kitüntetettje és a Holocaust túlélője, Kertész Imre (4) a rendszerváltás akkori idejének érzelmeiről, melyben a mélyreható változások egymásra tornyosultak. Az örömtüzek már régen kialudtak, az ünneplés elült, és az eufória elillant, amikor Kertész Imre 2007 júniusában, - Németország EU elnöksége már a vége felé közeledett, - „Európa nyomasztó öröksége” című előadásával a Művészeti Akadémia és a Külügyminisztérium „Európa, mint perspektíva” című konferenciáját megnyitotta. Az (EU) pragmatizmusáról beszél az, „aki a tárgyalótermeket uralta, melyekből pénzügyi viták és a saját érdekekért harcoló felek asztalra csapásainak hangfoszlányai hallatszott ki, mely egy olyan nyelvnek bizonyult, melyet sokak nem értettek meg, és a kelet európai országokban, melyek függetlenségüket éppen újra megszerezték, talán senki sem. Ezeket az országokat magukra hagyták, és bármilyen furcsának is tűnik, az idegen megszállás szánalomra méltó biztonsága után a félelem és a tanácstalanság került túlsúlyba. Hiábavalónak mutatkozott az üres vállveregetés, hiábavalóan hangzottak el tele szájjal kijelentett frázisok, mint pl. „Egybenő az, ami együvé tartozik”, - a sebek a mai napig sem gyógyultak be, és a megújulás dinamikája helyett inkább egy ideológiai vákuum jött létre.”

1989: A társadalom megkezdi az önszerveződést
Az 1989-1991 évek Lengyelországból és Magyarországból kiindulva Kelet Európa országai számára egyaránt meghozták a „demokráciához való visszatérést” (5). Magyarországon, a „szocialista tábor legvígabb barakkjában” és a „Nyugat kedvenc kommunizmusában” (6) a társadalom már a kulcsfontosságú 1989 év előtt oly szabadságot vívott ki magának, mely a civiltársadalmi struktúrák önszerveződéséhez az előfeltétel. Így a pártállami monopóliummal a pártfüggő szakszervezet monopóliumát is megkérdőjelezték. Ugyanakkor „Lengyelországgal szemben a pártállami szakszervezeti monopólium törvényes megszüntetése soha nem volt központi kérdés, hanem a demokratikus átalakulás egyik kísérő jelensége.„ (7) Ennek következményei ismertek: a szerkezetileg átalakult régi szakszervezetek párhuzamosan létrejövő új struktúrái, melyek a piacgazdaság és a parlamenti demokrácia megváltozott követelményeihez igazodnak, és új alternatív szakszervezetek, melyek önértelmezésüket a demokratikus újrakezdésből szocialista múlt nélkül vezetik le. Az új szakszervezetek ennek ellenére nem tudnak oly mértékben tagságra szert tenni, mint amilyenben a régiek elvesztik tagjaikat. Üzemi és helyi szervezetek sokasága jellemző rájuk, nagyüzemekben és ágazatokban említésre méltó befolyást csak kivételesen tudnak elérni.

Bár az alternatív szakszervezetek a régebbi pártállami szakszervezeti szövetség utódszervezeteivel szemben kisebbségben maradnak, politikai súlyuk az első években egyértelműen nagyobb amint az szervezetük és taglétszámuk nagysága alapján mértékadó lenne. De pontosan ….”ez tartozik a demokratikus átalakulás különleges körülményei közé”, amint azt a Frankfurti szociológus és könyvszerző, Rainer Deppe mondja. A legitimitásért és a szakszervezetek vagyonáért folytatott, sok szenvedést okozó hosszú, lövészárkokban vívott háború, bármennyire is használt kezdetben az alternatívok politikai súlyának, végül is gyengíti az érdekképviseletek akcióképességét és érdekérvényesítő erejét a társadalmi átalakulás egy döntő időszakában.

Nagyon pontosan emlékszem 1991. május 1., amikor a köztársaság mindenki által nagyra értékelt akkori elnöke, Göncz Árpád (8) a szakszervezeteknek, melyek a vagyonért és legitimitásért folytatott „öngyilkos vita” során a „társadalmi és nemzeti felelősségük tudatát elvesztették”, keményen a lelkiismeretre próbált hatni. Az ő óvó szavait elfogadták a két különböző táborhoz tartozó szakszervezetek már csupán azért is, mert az államelnök, ellentétben a fiatal magyar demokrácia többi politikusával, a munkavállalók érdekképviseleteit nem mint terhes állam szocialista maradványt értékelte le, hanem mindig a „civiltársadalmi önszereződés fontos elemeként” ismerte el. E rendkívüli államférfi autoritása éppen úgy hatott, mint a baráti európai szakszervezetek „enyhe nyomása” az elkövetkező két év során, hogy a bénító konfliktust lépésről lépésre egy józan megoldás irányába vezessék. A magyar szakszervezetek közötti „fegyvernyugvás” a kölcsönös elismerés és a nem jelentéktelen vagyon felosztása alapján valósult meg. Ennek következtében egyben létrejött annak az előfeltétele is, hogy a magyar szakszervezeti pluralizmus számára meg tudják adni az egyenjogú és teljes értékű partnerséget az európai nemzetközi szakszervezeti struktúrákban. (9)

 


 

Rövid információ
A taglétszám alapján a második legnagyobb, de a legharcosabb magyar szakszervezeti szövetség, a LIGA Szakszervezetek megalapításának 20. évfordulója alkalmából, Budapesten átadták a szervezet legmagasabb kitüntetését a „LIGA aranygyűrűjét” Rainer Girndtnek, e cikk szerzőjének.
 

A demokratikus és gazdasági átalakulás akkori viharos idejében azt a feladatot tűzték ki számomra Budapesten, hogy „szervezzem meg a szakszervezeti kooperációt és a munkaügyi kapcsolatokat”. A Friedrich-Ebert- Alapítványnak ez a DGB és a magyar partnerek között egyeztetett megbízása egy izgalmas, lebilincselő, mozgalmas és megrendítő évtizedet ajándékozott nekem a kelet-közép európai régióban. A magyar szakszervezetekhez és társadalmi intézményekhez fűződő kapcsolataim, melyek messze a fordulat előtti időszakra is visszavezethetőek, segítették azt, hogy sokkal jobban boldoguljak az új helyzettel. De a magyar szakszervezetek számára is fontos volt az, hogy „a nagy átalakulások e periódusában … tudják azt, hogy a számukra döntő külföldi partner a magyar szakszervezetek aktivitásait és harcait figyelemmel kíséri.” (10) A tanácsadásra irányuló igény valóban nagy volt, mert a változások szükségszerűen lélegzetelállító sebességgel következtek be. A munkaügyi jogot alapvetően át kellett alakítani, az üzemi tanács és a szakszervezetek duális érdekképviseletét bizonyos ellenállások ellenére bevezették, a „vad kapitalizmussal” szemben, mely gátlástalanul olyan módszereket alkalmazott, melyek utoljára a 19. században voltak szokványosak, létre kellett hozni a munkavállalók védelmét, a szociális biztonság rendszerét át kellett alakítani, a háromoldalú szociális dialógus intézményét fejleszteni kellett stb.

Liga – a szakszervezeti demokratikus átalakulás szimbóluma (11)
Ennek következtében szinte magától értetendő volt az, hogy a LIGA Akadémiát, a LIGA szakszervezetek oktatási intézményét, mint a szakszervezeti kooperáció kiemelkedő partnerét a német és az európai szakszervezetek támogatták. A „demokratikus modernizációs ethosz” (12) által jellemzett alternatív szövetség aktivistáinak és tagjainak az autentikus és pártoktól független érdekképviseleti feladataik ellátásához szükséges képzésére és továbbképzésére nagyon nagy hangsúlyt helyez. Ebben különbözik legfeltűnőbb módon a „régi” szakszervezetektől, melyek először széteső struktúrájukat alakítják át felülről lefelé. A LIGA szakszervezetek ezzel szemben rögtön a semmiből alulról építkező demokratikus módszerekkel formálódtak alulról felfelé. Tudatos volt számukra, hogy az ő modern felfogásuk az üzemi szakszervezeti munka, a régiós, a nemzeti és az európai szinten egy nem mindig könnyű, komplex tanulási folyamatot igényel, hogy végezetül a sokrétű kihívásokhoz megközelítőleg felnőjenek. „Mozgalmas idők voltak azok, de sok, sok „gyermekbetegséggel” terhelt is és sok, sok belső harc után megtanultuk a demokráciát és az új intézményi rendszert. Egy minőségi fordulat akkor következett be, amikor elkezdtük a tudatos szervezeti munkánkat: Létrehoztuk az Akadémiát, mely szakszervezeti képzési ajánlatokat tett le az asztalra, és funkcionáriusokat képzett ki. Engedtük, hogy a rendszerváltás lendülete magával ragadjon bennünk, és létrehoztuk akkor a „jogi szolgálat és jogsegély bizottságát (Jojoba) (1989 októberében) és ezzel egy időben megkezdtük a nemzetközi kapcsolatainkat is fejleszteni. Egy teljesen új politikai eszköz kezdett létrejönni” emlékezik vissza Őry Csaba, a LIGA egyik alapítója és valamikori elnöke két évtizeddel később. (13)

Mint részvevő megfigyelőnek a helyszínen (akinek esetenként megkérdezték a véleményét) természetesen lenyűgözték a figyelmemet a belső összetűzések és „gyerekbetegségek”. Végezetül a nagyon szerény kezdetektől fogva megélhettem egy szakszervezeti szövetség létrejöttét. A fiatal szervezet kereste szilárd helyét és végleges struktúráját. A konfliktusok olyan kérdések körül robbantak ki, mint pl.: Milyen mértékű centralizmus szükséges, milyen mértékű bázisdemokráciát kell elviselni? Egy másik kérdés volt az, hogy a tagszervezetek befolyása a szövetségben azok számszerű ereje (taglétszáma) vagy mindegyik egyenlősége alapján érvényesüljön-e? Amennyiben a nemzetközi kapcsolatokról volt szó, a szellemek megoszlottak oly vonatkozásban, hogy egyesek inkább az USA szakszervezetekhez vagy a másikak inkább az európai szakszervezetekhez vonzódtak. A LIGA szakszervezetek egy pár sérüléssel túlélték ezeket a belső harcokat is.
Bruszt László (14), a LIGA egy másik veteránja, ma úgy nyilatkozik az alternatív szakszervezeti szövetség indulási problémáiról: „hosszú ideig csupán a LIGA név létezett. A tagszervezeteink továbbá is óvatosak maradtak, a LIGA valóban akkor kezdet élni – Forgács Pál elnöksége alatt (15) – először akkor, amikor a Munka Törvénykönyve módosítása és a sztrájktörvényről folytatott vita a napirendre került.” (16) Tehát bizonyos mértékben külső kényszerhatások döntöttek arról, hogy a független demokratikus szakszervezetek „kénytelenek legyenek” hitet vallani saját szövetségük mellett. A nemzeti szintű szociális dialógus a szakszervezeti oldalon reprezentatív szövetségi szervezeteket előfeltételezett. Már az első független szakszervezetek létrehozásakor „nagyon fontosnak tartottuk azt, hogy a gazdasági szerkezetátalakulásról a parlamentnek kéne döntenie. Meg kellet akadályoznunk azt, hogy ez a spontán privatizáció a vagyont még azelőtt eltüntesse, mielőtt a rendszerváltást befejeznénk.” (17)

A LIGA szakszervezeteket és az egész szétszaggatott magyar szakszervezeti tájképet ilyen körülmények között ismertem meg úgy 1989 tájékán, melyet a régi, önmagukat megreformáló és az új, független, alternatív szakszervezetek jellemeztek.
Hét egymással konkurenciában álló szakszervezeti szövetség nőtt ki a földből, és ehhez hozzájött még számos szakszervezet, melyek nem szándékoztak egyik szövetséghez sem csatlakozni. Emlékezetemben maradt a Magyarországra való kiutazásom előtti utolsó megbeszélésem a DGB Nemzetközi Osztályának akkori vezetőjével, Erwin Kristoffersen-nel. Ez 1990 novemberében volt. Ennek során megemlített valamit, ami engem is foglalkoztatott: „Az egységszakszervezet egy támogatója számára a magyar szakszervezetek jelenlegi megosztottsága csak nagyon nehezen fogadható el, annál is inkább, mert abban bizonyára hatóerejük csökkenését kell látni, és mindezt pontosan egy olyan időszakban, amikor elsődleges követelmény lenne az, hogy a jövőbeni vállalkozók mohósága és egy neoliberális kormánypolitika ellen határozottan tudjanak fellépni. Mégis el kell ismerni, hogy az „egység” fogalma a múlt rezsim által olyan nagymértékben negatív hangzást kapott, hogy az, legalább is egy hosszabb átmeneti időszak részére, nem fog nagy vonzerőt jelenteni.” (18) A számunkra megszokást kívánó szakszervezeti pluralizmust elfogadva támogatjuk a „magyar szakszervezeteket fáradozásaikban, hogy konstruktív szerepet tudjanak játszani egy szociális irányultságú piacgazdaságban és a parlamenti demokrácia rendszerében.”

„Nem csak a munkahelyen, a nagy társadalmi döntések során is szükség van ránk”
Az elmúl két évtized kiemelkedő és mélypontjai után a LIGA szakszervezetek az alapításuk 20. évfordulója alkalmából új öntudattal mutatkoznak be az előkelő Gerbaud házban, a magyar főváros legelőkelőbb kávéházában, számos bel- és külföldi vendég előtt január végén, „mint egy erős, aktív és attraktív szervezet”, mely most már „tinédzseréveit maga mögött hagyta.” (19)

A LIGA szakszervezetek, vitán felül a „politikai és társadalmi rendszerváltás gyermekei”, időközben már a „már csak” 6 országos szövetség közül a második legerősebb szervezetnek tekintik magukat, miután 10 évvel korábban „fennállt annak a veszélye, hogy marginalizálódnak”. (20) Most állandóan növekednek, miközben a többiek – minden további nélkül az európai tendenciát követve – továbbra is tollaikat vesztik. Ezért egyáltalán nem csodálatra méltó az, hogy most kihasználják a jubileumot, és ezt a fejleményt a „magyar szakszervezeti mozgalom rendszerváltást követő legnagyobb sikereként ünneplik”.

De az örömujjongás határok között marad, a jelen problémái annyira leterhelik – munkaharcok, a nagy szociális ellátó rendszerek átalakítása, robbanás a pénzügyi ágazatban, a világgazdasági válság magyar különlegességei, veszélyeztetett munkahelyek megtartása és mások – ennek az ismételten harcossá vált szakszervezeti szövetségnek az erejét. A vasúti és a Budapest repülőtéri sztrájk miatt még a decemberre esedékes jubileumi ünnepséget is egy hónappal el kellett halasztani. A januárban utólagosan megtartott ünnepi rendezvényen érezni lehet azt, hogy a LIGA Szakszervezeteket, melyek 1988. december 16. hozták létre szövetségüket, hogy segítsenek a megbukott „reális szocializmus” kockázatait és mellékhatásit leküzdeni, mostanra már a „reális kapitalizmus” teljes mértékben utolérte. A terem minden részéről oly beszélgetéseket lehet hallani, melyek a munkahelyek megszüntetéséről, rövidített munkaidőről és a munkahelyek áthelyezéséről szólnak.
Az ünnepségek előtti héten Gaskó István – 1996 óta a LIGA elnöke – még a Global Unions (Nemzetközi Szakszervezeti Szövetség)csúcsdelegációinak a Világbank és a Nemzetközi Valutaalap képviselőivel folytatott tanácskozásán vett részt Washingtonban. Röviddel az emlékeztető lélegzetvételi szünete után a Gerbaud-ban, már megint a tárgyalóasztalnál ül - ez alkalommal a magyar miniszterelnök meghívására – a Parlamentben a Duna partján a nemzeti válságkonferencián a gazdaság válság leküzdésének stratégiáját megvitatni.

„A válságok idejét éljük. A gazdasági bizonytalanság a lakosság gyakorlatilag minden rétegét érinti, mely mind újabb terhek miatt sóhajtozik. A reálbérek csökkennek, az árak elhúznak", írja a német nyelvű budapesti hetilap, a PESTER LLOYD és folytatja: Jó az, hogy vannak olyan szakszervezetek, melyek a munkavállalói jogok védelmét a zászlajukra írták. Egy ilyen szakszervezet a LIGA szakszervezet.” (21)

A LIGA elnöke, Gaskó István ünnepi beszédében a magyar kormány szemére vetette, hogy az a múlt hibáiból nem tanult: Nap, mint nap tanúi vagyunk annak, hogy előkészítetlen és az érdekegyeztetés alapvető normáit figyelmen kívül hagyó kormánydöntéseket hoznak.” Csak a dialógus és a szolidáris összefogás által lehet az országot a jelenlegi válságból kivinni. Ugyanis, úgy fogalmazott 2008 őszén egy előadó egy könyv bemutatóján, Budapesten, „ a kapitalizmus nem csak a kapitalistáké.” (22)

Gaskó István továbbra is hajthatatlanul ragaszkodik meggyőződéséhez, hogy a magyar szakszervezeti mozgalom integrációja – és ebben támogatják őt a nemzetközi tapasztalatok, – kell mindannyiunk érdeke legyen. „A magyar munkavállalóknak egy egységes és erős szakszervezeti mozgalomra van szükségük! (23) Szükség esetében ő ezt a célt még az azzal ellenállást tanúsító erőkkel szemben is követni fogja. Legalább is ez az én benyomásom az ünnepséget követő hosszas baráti beszélgetés után.

Utjaink Budapesten első alkalommal a kilencvenes évek elején keresztezték egymást. Akkor a már akkor is mozgalmas múltú Gaskó István éppen azon fáradozott, hogy a földből előteremtse a Szabad Vasutas Szakszervezetét (VDSZSZ), és azt első nagyobb „munkás szakszervezetként” integrálja az akkor még többnyire értelmiségiek által dominált LIGA-ba. Első találkozóink során meglepett nagymértékű érdeklődése a német és osztrák üzemi alkotmány ás együttműködési modellek iránt. Messze mielőtt a Munka Törvénykönyvét módosították, és az üzemi tanács választásokat meghirdették, felismert ő már annak a szükségszerűségét, hogy az új követelményekhez kell igazodnia. A jövőbeni üzemi tanács tagok számára rendezett szemináriumai a rendszerváltás után Magyarországon az elsők közé tartoztak. Egyébként Magyarország volt az első ország Közép és Kelet Európában, mely a szakszervezetek mellett az üzemi tanácsokat, mint a „munkahelyi érdekképviselet” testületeit törvénybe iktatta. Az üzemi tanácsokkal ugyanakkor Magyarországon azonban mind a mai napig , részben érthető okok miatt, sokan nem barátkoztak meg teljesen. (24)

2009. február 23.

Hivatkozások:
1 Hans Magnus Enzensberger: Ach Europa! / Wahrnehmungen aus sieben Ländern (1987)

2 Jürgen Habermas: Ach, Europa / Kleine Politische Schriften XI (2007)

3 PESTER LLOYD 01/2009. Als erstes Land öffnet Ungarn den Eisernen Vorhang, der Europa in zwei politisch- militärische Blöcke teilte, als am 26. Juni 1989 bei Sopron die Außenminister Österreichs und Ungarns, Alois Mock und Gyula Horn, den Stacheldraht des Grenzzauns bei Sopron durchschneiden. Das „Paneuropäische Picknick“, von der Systemopposition organisiert, nutzen hunderte DDR-Bürger am 19. August 1989, um sich nach Österreich abzusetzen. Und am 11. September öffnet die ungarische reformkommunistische Regierung endgültig die Grenzen zu Österreich, ein Signal für die Auflösung des Ostblocks.

4 „Europas bedrückende Erbschaft“- leicht gekürzte Fassung eines Vortrags zum Auftakt des Kongresses „Perspektive Europa“ in der Akademie der Künste (in Zusammenarbeit mit dem Auswärtigen Amt), im Juni 2007. Erstveröffentlichung in: Aus Politik und Zeitgeschichte 1-2/2008

5 So lautet der Titel der Ausstellung, mit der die Stiftung Ettersberg zur vergleichenden Erforschung europäischer Diktaturen und ihrer Überwindung an „Die Demokratischen Revolutionen in Ostmitteleuropa 1989-1991“ erinnert.

6 Imre Kertesz: Dossier K. (2006) „Wollte ich ironisch sein, würde ich sagen, das Land, das durch den aufgeklärten Absolutismus des 18. Jahrhunderts gegangen war, war im Lauf seiner historischen Entwicklung jetzt beim liberalen Totalitarismus angelangt.“

7 Rainer Deppe/Melanie Tartur: Rekonstitution und Marginalisierung (Transformationsprozesse und Gewerkschaften in Polen und Ungarn) (2002)

8 Schriftsteller und Politiker, 1922 in Budapest geboren, nahm 1944/45 am antifaschistischen Widerstand teil und wurde als Teilnehmer am Aufstand von 1956 wegen Landesverrats zum Tode verurteilt, dann zu lebenslänglicher Haft „begnadigt“, von der er 6 Jahre absitzen musste. Von 1990 – 2000 war Árpád Göncz der erste Präsident der Ungarischen Republik nach dem politischen Systemwechsel.

9 Rainer Girndt: Stoff zum Nachdenken, in: Neuer PESTER LLOYD vom 2. Mai 2001

10 András Heltai: Ohnmacht und Frustration, in: PESTER LLOYD vom 20. Februar 2002; Polgár Tibor: Ök igy látják (So sehen sie es) (2002). In diesem Buch interviewt der Philosoph und Publizist Tibor Polgár zwei ehemalige und zwei amtierende Gewerkschaftsvorsitzende zu Vergangenheit, Gegenwart und Zukunft der Gewerkschaftsbewegung.

11 Rainer Girndt- Clemens Rode: LIGA- a magyar szakszervezetek demokratikus átalakulásának szimbóluma, in: 10 éves a LIGA /Tanulmányok (10 Jahre LIGA/Studien) (1999)

12 Rainer Deppe/ Rainer Girndt: Transformationspolitik und Gewerkschaften in Ungarn, in: Gewerkschaftliche Monatshefte, 4/1995

13 LIGA HARSONA, különszam 2009 (LIGA Posaune, Sondernummer 2009 zum 20. Jahrestag der LIGA Gewerkschaften). Der Rechts- und Staatswissenschaftler Csaba Öry war von 1988 – 1994 in verschiedenen Funktionen des LIGA- Vorstandes tätig. Heute gehört er dem Europäischen Parlament an, in dem er sich u.a. mit Sozialpolitik beschäftigt.

14 Soziologieprofessor, der gegenwärtig an der Europa- Universität Florenz lehrt, war in der Gründungszeit einer der LIGA-Geschäftsführer und markantesten Teilnehmer des Oppositionellen Rundtisches. In seiner wissenschaftlichen Arbeit setzte er sich mit den soziologischen Prozessen des Systemwechsels und dem daraus folgenden politischen und wirtschaftlichen Wandel auseinander. „Lecsendesített többség“ („Stille Mehrheit“) lautet der Titel eines seiner Bücher.

15 Der polyglotte „Gründungsvorsitzende“ der LIGA verfügte über ausgezeichnete internationale Kontakte. Seit 1941 war er in leitenden Funktionen der ungarischen und internationalen Gewerkschaftsbewegung tätig. Auch den deutschen Gewerkschaften und der Hans- Böckler- Stiftung war er freundschaftlich verbunden. 1988 gehörte er zu den Mitbegründern der ersten freien, vom staatsgewerkschaftlichen Bund unabhängigen Gewerkschaft in Ungarn. Seine in – und ausländischen Freunde nannten ihn liebe- und zugleich respektvoll Páli bácsi (Onkel Paul).

16 LIGA HARSONA, s.o.

17 László Bruszt, a.a.O.

18 Rainer Girndt: „UNGARN auf dem Weg in die Europäische Union – Soziale und wirtschaftliche Entwicklungen, veränderte industrielle Beziehungen“, Referat anlässlich der Präsentation des von der Hans- Böckler- Stiftung herausgegebenen SEER- Sonderheftes „HUNGARY“ am 27. August 2001 in Budapest; Erwin Kristoffersen, ein glühender Bewunderer der polnischen Solidarnosc , war von seinem politischen Format her eine Art von gewerkschaftlichem Außenminister, dessen Urteil auch außerhalb seiner eigenen Organisation geschätzt wurde und darum Gewicht hatte.

19 István Gaskó in seiner Festansprache am 23. Januar 2009, www.liganet.hu

20 Péter Dudás: LIGA feiert 20. Geburtstag, in: PESTER LLOYD, Nr. 6/2009

21 PESTER LLOYD, Nr. 6/2009

22 Am 21. Oktober 2008 wurde auf einer Veranstaltung der Friedrich Ebert Stiftung in Budapest „Die Geschichte der ungarischen Gewerkschaften“ von Judit Lux (mit einem Vorwort von Rainer Girndt) vorgestellt, www.fesbp.hu

23 Festansprache von István Gaskó am 23. Januar 2009, www.liganet.hu

24 Rainer Girndt: Betriebsrat oder Gewerkschaft? – Eine „geduldete“ Institution der Interessenvertretung, in: PESTER LLOYD, Nr. 45/ 2004


Hozzászólások 0 hozzászólás


Szólj hozzá!

A számítógépednek az IP száma: 18.206.168.65 Név:

Hozzászólásokra vonatkozó szabályzatok »