IMF - szakszervezeti párbeszéd

Ismerjük az elhíresült mondást: „Sohasem lennék egy olyan klubnak a tagja, amelyik elfogadna engem tagjának.” (Woody Allen: Annie Hall). Az életben persze kicsit minden másképpen van, ahogy az ember a családját sem választhatja meg, úgy van ez időnként a klubjával is. Nos, ez esetben a klub nem csak egy fikció, hanem maga a szomorú valóság, azaz az IMF által kisegített - nem feltétlenül önhibájukon kívül - bajba jutott államok (kényszer) közössége.
Magyarország, Bosznia-Hercegovina, Lettország, Románia, Szerbia és Ukrajna a válság következtében egyaránt az IMF (szoros) mentőövét kénytelen viselni.

Ebbe a klubba tartozni végül is nem szégyen, de nem is egy nagy dicsőség. A sopánkodáson kívül mindazon által nem árt egy kicsit a dolgok mélyére nézni, mik azok a (legtöbbször közös) okok, amik következtében a klub összeállt.

Előtte azonban néhány gondolat arról, hogy mi vezette a Nemzetközi Valutaalapot arra, hogy egy hetet arra szánjon, hogy - az eddigi gyakorlattól eltérően - közvetlen párbeszédet folytasson ezen országok szakszervezeti képviselőivel.
•    Az IMF magatartása jelentősen változott. A reform ezt az intézményt sem kerülhette el, tekintettel arra, hogy a korábbi gyakorlat általában nem váltotta be a hozzá fűzött reményeket, sőt az intézmény kifejezetten a támadások kereszttűzében állt. Ez utóbbival összefüggésben tevékenysége, aktivitása jelentősen vissza is szorult. A változás - a kudarcokon kívül - nem utolsó sorban az új elnök személyéhez köthető, hiszen Dominique Strauss-Kahn (korábban francia szocialista politikus) jelentős szerepet játszik abban, hogy az IMF politikája érzékelhetően módosult. Ma már az IMF sokkal nyitottabb gazdaságpolitikát követ, kevesebb szerepet vállal a követelmények megfogalmazásában, sokkal inkább ezeket az államokra bízza.
•    A mentőcsomagokhoz, az elsősegélyekhez általában a sürgősségi osztályon át vezetett az út. Sok esetben ez a tény, némely esetben a kormányok szándéka hiányzott ahhoz, hogy valódi társadalmi párbeszédre kerüljön sor. Magyarországon mindkettő fennállt, illetve holmi „nemzeti csúcs” volt hivatott ezt pótolni, nem túl nagy sikerrel.  
•     Az IMF hitelhez jutás mechanizmusa elsősorban a kormányok „vállalására” épül, - a pénzügyminiszter és az MNB elnöke által aláírt - szándéklevélben fogalmazódik meg a hitelnyújtás feltételrendszere. Bár titkos záradékokra ez esetben egyik ország esetében sem derült fény, a hitelezés folyamatában a Kormány a hazai közvélemény bevonását, a szakmai és társadalmi vitákat túlzottan nem igényelte, ugyanakkor némi ködösítés kísérte mindezt.
•    A korábbi hitelezési gyakorlattal szemben ugyanakkor az IMF soha nem látott nyilvánosságot biztosított saját honlapján, sőt rendszeresen közzé teszi aktuális országjelentéseket is (Magyarország esetében a negyediknél tartunk).  
•    A Nemzetközi Valutaalap felismerve azt, hogy a társadalmi közhangulat megismerése elengedhetetlen ezekben a kritikus helyzetekben, elismerve továbbá, hogy a szakszervezetek befolyása, közvetítő szerepe még mindig jelentős, kezdeményezte a Nemzetközi Szakszervezeti Szövetségnél (ITUC) és az érintett országok szakszervezeti konföderációinál a közvetlen eszmecsere lehetőségét. Ennek keretében került a szeminárium megrendezésére Bécsben, melynek célja a globális gazdasági válság által érintett országokban dolgozó szakszervezeti képviselők és az IMF munkatársai közötti párbeszéd elmélyítése volt
Tekintettel arra, hogy a legtöbb országban ez utóbbi tekintetben a szakszervezetek gyakorlatilag semmiféle szerephez nem jutottak nagy várakozás előzte meg a fórumot.
Az IMF képviselői a szakszervezeti információk megismerésén túl nagy hangsúlyt fordítottak arra, hogy a résztvevők mélyreható információkat kapjanak az IMF megbízatásáról, kormányzó szervezetéről és főbb érdeklődési területeiről. Bemutatták azt, hogy az IMF hogyan igazítja intézményét, az eszközeit és az eljárásait a tagországok sajátos igényeihez. Részletesen szóltak arról, hogy miként reagált az intézmény a világválságra, és hogyan alakította ezzel összefüggésben speciális eljárásait és eszközeit.
 
Ami a konkrét helyzet kialakulását illeti, nem árt röviden ismertetni azokat a folyamatokat, amik ezeket az országokat (és persze másokat is) az átlagosnál nagyobb mértékben tették a válság áldozataivá. A magyar közvélemény - nem minden alap nélkül - a válság politikai következményeit, illetve a felelősséget a regnáló kormányra zúdította, de ennél a helyzet - sajnos - összetettebb és bonyolultabb.

•    A legtöbb kelet-európai ország gazdasága jelentősen nyitott, a külföldi tőke szerepe túlsúlyos, egyúttal a külső kereslettől túlzottan is függővé vált, miközben a hazai kereslet szerepe kevésbé jelentős (kivétel Lengyelország)
•    A gazdaság és a pénzügyi szektor túlzottan is integrálódott a nyugati piacokhoz, a hazai pénzintézetek közel 80%-a külföldi anyabank tulajdonában van
•    Közös jellemzője ezeknek a gazdaságoknak, hogy elsősorban tőke-intenzív fejlődési pályára kerültek, a gazdasági növekedés nem járt együtt a foglalkoztatás növekedésével
•    A kelet-európai feltörekvő gazdaságok az elmúlt években jelentős növekedést értek el, de ennek következtében túlfűtötté váltak, ami egyensúlytalanságokhoz is vezetett (növekvő fizetési mérleg- és államháztartási deficit)
•    Mind makro és mind mikro szinten is drasztikusan nőtt az eladósodottság, ráadásul a legtöbb esetben külföldi devizában
•    Több ország esetében az ingatlanpiacon „buborékok” keletkeztek  
•    A közkiadások növekedése mindenütt jelentősen meghaladta a közbevételek bővülését, az adórendszer hatékonysága alacsony, jelentős ellentmondások mellett működik. Az IMF ma már elutasítja a lineáris személyi jövedelemadózást, illetve az alacsony adómértékek alkalmazását (Lettországban szja. emelésre került sor ezzel összefüggésben). A fekete gazdaság, a korrupció kiterjedtsége szinte mindenütt megoldatlan probléma
•    A válság, a reálgazdasági visszaesés, a kereslet beszűkülése,  továbbá a banki fedezetek kivonása, mind a mikrogazdaságban, mind a központi költségvetésben (tekintettel az adóbevételek zuhanására) forrás- és pénzhiányhoz vezetett. A válság kirobbanásakor az ezen országokba irányuló tőkeimport (mely korábban fedezte a fizetési mérleghiányt) lefékeződött, a hazai devizák leértékelődtek.


A  Nemzetközi Valutaalap a válságra viszonylag gyorsan reagált (bár ennek kialakulását nem voltak képesek előre jelezni, a válság kitörését közvetlenül megelőzően két héttel még pozitív kilátásokról szólt jelentésük), a források biztosításával (megtriplázták az IMF rendelkezésére álló forrásokat) elsőrendű célként a likviditás növelését helyezte politikájának középpontjába. A korábbiaktól eltekintve gazdaságpolitikai ideológiáktól mentesen, pragmatikus megközelítéssel fogtak a válságmenedzseléshez. A hitelfolyósítás folyamatában rugalmasan alakították magatartásukat (ennek tudható be, hogy a magyar hiánycél is módosításra került), a hitelkihelyezés során kevés, de világos szempontot alkalmaztak. Ezek általában a következők voltak:

1.    a fizetőképesség helyreállítása, fenntartása
2.    a költségvetési egyensúlyhiányok finanszírozása, enyhítése, csökkentése
3.    a pénzügyi rendszer likviditásának növelése
4.    közpénzügyi rendszer stabilitásának, transzparenciájának megteremtése
5.    strukturális reformok elindítása
6.    az adórendszer korszerűsítése, hatékonyságának növelése


A szemináriumon mód nyílt az IMF magyar képviseletének vezetőjével (Iryna Ivaschenko) is találkozni, aki ígéretet tett arra, hogy a jövőben otthon is folytatása lesz az IMF és a szakszervezetek közötti konzultációnak.

Dr. Szabó Imre