A Ghent-rendszer

Belgiumban részben valósul csak meg a Ghent-rendszer; míg a munkanélküli biztosítás kötése kötelező, a szakszervezeteknek nagy szerepük van a juttatások elosztásában. Belgiumban a szakszervezeti szervezettség közepes szintet mutat, bár a szervezettség magasabb most, mint az 1970-es években, nem úgy, mint más, hasonlóan iparosított országokban.

A belga rendszer főleg az ipari, kétkezi dolgozókra koncentrál, míg a dán, a svéd és a finn rendszer szervezettsége sokszínűséget mutat a képzettség és az szakmák terén, bár a szakszervezetek vonzereje így is csökken, főleg a fiatalok körében.

A Ghent-rendszer története, vonásai és eredményei

A rendszer a belga Ghent városról kapta a nevét, ahol a 19. században a szakszervezetek ajánlottak először a szakszervezeti kétkezi munkásoknak munkanélküli biztosítást. Később a törvényhatóság és az állam is támogatni kezdte ezeket a biztosítási alapokat. A városvezetés a szakszervezeteket bízta meg a biztosítások kezelésével. A munkanélküliek a szakszervezeten keresztül kérvényezhették a járadékot, mely kiegészült a város által nyújtott támogatással. A Ghent-rendszer eredeti jelentése tehát egy olyan, önkéntes biztosítási rendszer, melyet az állam is támogat, de a szolgáltatást a szakszervezetek nyújtják a tagjaiknak.

Sokan azzal érvelnek, hogy a Ghent-rendszerek hatása a szervezettségre azért olyan erős, mert az emberek az egyéni érdekeket nézik amellett, hogy ezek mennyi kiadással járnak. Csak akkor lesz a rendszer ösztönző, ha a juttatások individualizáltak és ha csak a szakszervezeti tagoknak járnak.

A szelektivitás azonban nem mindig egyértelmű. Az eredeti és a mai rendszer is tartalmaz olyan elemeket, melyek megengedik a nem-tagoknak is, ha munkanélküli-biztosítást akarnak kötni. Bár általában az nem jellemző, hogy a munkavállalók ezekről tudnak.

Egy tanulmány azt is kimutatja, hogy a munkanélküliség esélye is fontos tényező: a Ghent-országokban akkor nő a szakszervezeti tagok száma, amikor a munkanélkülivé válás esélye is nő.

Az északi országok önkéntes munkanélküli-járadék- rendszere

Dánia, Svédország és Finnország megtartotta az önkéntes rendszert, bár az szerkezetében nem olyan, mint az eredeti. Számos vonása biztosítja, hogy ne csak azok a munkavállalók legyenek tagok, akik magas munkanélküliségi esélyekkel néznek szembe:

1. A biztosítás megkötése előzetes tagsághoz kötött. Dániában és Svédországban ez az időszak (azaz a munkanélküli járadék-alaphoz való hozzájárulás, ergo a tagság időszaka) minimum egy év, a finn rendszer csak munkanélküli alap-tagságot kér a kérvényt megelőző 28 hónapban általában 43 hetet.
2. A munkanélküli-alapok tagdíja csak kis részét képezi a munkanélküli járadékok finanszírozásának. A biztosítási díjak levonhatóak az adóból, és az északi országokban a munkanélküli járadék költségeinek nagy része az adóból származik, illetve a munkaadók és munkavállalók kötelező hozzájárulásaiból. Ez azt jelenti, hogy viszonylagosan alacsony hozzájárulással a munkavállalók teljesen jogosultakká válnak a járadékra, melyet nagyrészt más források finanszíroznak.
3. Dániában, Svédországban és Finnországban a munkanélküli járadék viszonylag magas, különösen az első időszakban az alacsony- és átlagos keresetűek számára. A korábbi fizetéstől vagy a családi állapottól függően a korábbi fizetésnek akár a 90%-át is elérheti.

Az elmúlt időszakban számos olyan intézkedés született, mely a munkanélküli biztosítás vonzerejét csökkentette. Ilyenek voltak a maximális juttatás megjelölése vagy a munkakeresési aktivitás igazolásának igénye. Mindezek ellenére a munkavállalók nagy része választja a biztosítást.

Az önkéntes biztosítások alapját nem a szakszervezetek, hanem ún. alapok képezik, melyeket ugyan nagyrészt a szakszervezetek alapították, de ezek az alapok idővel függetlenedtek a szakszervezetektől. A szerkezetük nagyon hasonló a szakszervezetek elosztásához, mert általában egy-egy ágazathoz vagy szakmához kötődnek, így az emberek a szakszervezetekhez kötik őket. (Kivéve Finnországban, ahol az Általános Munkanélküliségi Alap (YTK) a megalakulása, 1992 óta nem kötődik egyik ágazathoz vagy szakmához sem. A szakszervezeti tagság általános hanyatlását sokan az YTK feltűnésének tudják be.)

A belga kötelező rendszer

Belgium részben eltörölte a Ghent-rendszerét, amikor 1944-ben kötelezővé tette a munkanélküliségi biztosítás kötését. A jelenlegi rendszert főleg a munkaadók és munkavállalók szociális hozzájárulásai finanszírozzák. Az adminisztrációt egy hivatalos szerv végzi, melynek munkájába a szociális partnerek is beleszólnak, ám a szakszervezetek megtartották fontos pozíciójukat a juttatások elosztásában. A belga rendszer kevésbé teszi a munkavállaló múltjától függővé a juttatást, inkább beállítottak egy minimális védelmi szintet, és ezt a juttatást kapja mindenki. Eleinte alacsonyabb a juttatás, mint az északi országokban, de sokkal lassabban is csökken, és elvileg bármennyi ideig adható. A belga rendszer sokkal szélesebb körű juttatásokat ad, így Belgium költ a legtöbbet munkanélküli biztosításokra (főleg, ha az ILO által meghatározott munkanélküliségi rátát nézzük). A belga munka törvénykönyve erős megkülönböztetést tesz a kétkezi- és az irodai munkások között, mely a munkanélküliségi járadék elosztásában is megmutatkozik.

1. Az ún. „ideiglenes munkanélküliségi” státusz csak kétkezi munkásokra vonatkozik, mely akkor lép életbe, amikor a munkavállalók valamilyen külső körülmény (pl. időjárás) miatt nem tudják ellátni a munkájukat. Az ehhez kapcsolódó juttatást is a szakszervezetek adják.
2. A felmondási idő is különbözik a kétkezi- és irodai munkások esetében, mely általában ágazatonként meghatározott, és sokkal rövidebb a kétkezi munkások számára. Ők tehát nagyobb valószínűséggel kapnak munkanélküliségi járadékot, mint az irodai alkalmazottak.