Egyenlőség-jelek

Beszélgetőpartnereink olyan személyek, akik - független szakértőként, egyesületi elnökként, minisztériumi vagy hatósági vezetőként - napi munkájukat az esélyegyenlőség széles területének egy szegmensében végzik, és mindannyian a témában jártas, az esélyegyenlőség elveinek kiharcolása mellett elkötelezett szakemberként adnak segítséget, iránymutatást a szakszervezetek tagjai számára.

„Nem a versenyt kell megkönnyíteni, ugyanis tudjuk, ahhoz hogy valaki a versenypályán jobb időt fusson, meg kell számára venni a jobb cipőt.” Dr. Sziklai István
ELTE Társadalomtudományi Kar, Szociális Munka és Szociálpolitika Tanszék

.

Mely társadalmi csoportokat sújtja leginkább az esélyegyenlőtlenség?

A diszkrimináció sújtotta társadalmi csoportok képe egyértelműen kirajzolódik számunkra. A felsorolás teljessége nélkül legfontosabbnak tartom az alacsony iskolai végzettségűek (8 általánossal, vagy még azzal sem rendelkezők), a cigányok, a nők (főleg a foglalkoztatás területén), a sokgyerekesek (három vagy több gyermeket nevelők), a vidékiek (az alacsony lakosságszámú falvakban, az ország hátrányos helyzetű kistérségeiben lakók), továbbá a fogyatékkal élő személyek csoportjait.
Ha a munkaerőpiacot nézzük, ott különösen hátrányban vannak a 45 év fölöttiek, a gyermekvállalás előtt állókat pedig egyféle rejtett, de nagyon is valós hátrány éri. A foglalkoztatatási diszkrimináció kapcsán - az előbbieken túl - mindenképpen ide sorolandók újfent a romák.

Vannak-e megfelelő eszközök az esélyegyenlőség előmozdítására jelenleg az állampolgárok kezében?

A kérdés két részre bontható: egyrészt arra, hogy általában az esélyegyenlőséget hogyan és miként lehet előmozdítani, van-e megfelelő eszköz erre vonatkozóan az állam kezében, valamint, hogy van-e eszköz az állampolgár kezében. Ezen kívül azt is érdemes megvizsgálni, hogy általában véve ismerünk-e ilyen típusú gyakorlatot, és hogy a magyar állam rendelkezik-e a megfelelő eszközökkel. A kérdésekre a válaszom igen. A megoldás azonban nem egy, hanem több eszköz összehangolt működésének eredménye lehet: csak ilyen módon mozdulhat pozitív irányba az esélyegyenlőség ügye.
E helyütt beszélni kell a közoktatásról, ahol újratermelődik az esélyegyenlőtlenség: ezen a területen nagyon komoly előrelépésre van szükség. Szükséges az iskolai szegregáció csökkentése, amelyre példa az 1960-as évek amerikai modellje, mely részben pl. a körzetesítések segítségével oldotta fel a problémákat. Ehhez hasonló lépések már hazánkban is történtek, de ez egy hosszabb folyamat, melyben a rosszabb és jobb helyzetű gyerekek együtt tanulását kell megoldani. Erre példa kiváló módszertanként kínálkozik pl. az ún. mozaik módszer (Eliot Aronson), melynek segítségével a gyerekek együtt tudnak tanulni. Ezzel párhuzamosan hangsúlyt kell fektetni a pedagógusok megfelelő képzésére és megoldandó feladatot jelent(ene) a jól képzett tanárok bérének rendezése, hogy olyan helyekre is eljussanak ezek a pedagógusok, ahová jelenleg nem mennek el. Ehhez meg kell oldani még a közösségi közlekedés kérdését is. A már bevett és jól működő pályázati programok finanszírozási nehézségeit is rendezni kellene (pl.: Tanoda Program). Ezekhez a lépésekhez persze pénzre van szükség, de mindez mégsem csak és kizárólag anyagi kérdés, a már meglévő források átcsoportosítása is lehetséges. Ezen kívül jó lenne, ha az ágazati, szakmaközi elkülönülések eltűnnének - csökkennének: a gyerekvédelem, a gyerekjóléti rendszer és a szociális szolgáltatások rendszerének összehangolása a közoktatás kérdéseivel szükségszerű.

Az állampolgárok kezében is vannak eszközök: erre jó példa az Egyenlő Bánásmód Hatóság működése: a kérdés az, hogyan lehet a már meglévő jogokkal élni, hogy lehet kikényszeríteni azokat. A perelhetőség kérdése is felmerül, amelyre már vannak jó precedens értékű ügyek, például fogyatékosokkal kapcsolatos diszkriminációs esetekben. A probléma az, hogy az állampolgárok a meglévő lehetőségekkel (is) kevéssé élnek: ez adódhat a jogok nem-ismeretéből, vagy félelemből, illetve konfliktuskerülés miatt. A jogszabályi, intézményi keretek alapvetően adottak, de meg lehetne erősíteni azokat. A jogok kikényszerítése erőteljesebb, hatékony mechanizmussal a jelenleginél jobban lehetséges lenne. Azonban gondot okoz, hogy pl. a munkaerőpiaci diszkrimináció felderítése, bizonyítása nehéz, mivel többségében rejtett, valamint az érintettek félelmei is korlátozzák a jogérvényesítést.

Az állampolgárok igenis tudnak tenni a diszkrimináció ellen: az előítéletekkel való szembenézés nehéz feladat, ez viszont tényleg nem pénz kérdése. Nagy baj, hogy sokszor a probléma néven nevezése sem lehetséges: hiányzik az őszinte kommunikáció, ami részben a szakértők és a politikusok hibája is.

Mely területeken érdemes az előnyben részesítést preferálni?

Nehéz kérdés: a szakirodalomban is megoszlanak az ezzel kapcsolatos vélemények, mivel az előnyben részesítés sokszor a visszájára sül el. Felmerül annak a nemkívánt lehetősége, hogy a pozitív beavatkozás az adott csoporttal szembeni előítélet, diszkrimináció erősödéséhez vezet. Erre -sajnos- aktuális példát adnak az ún. roma telepfelszámolási programok, ahol jellemzően megnőhet (több esetben megnőtt) a szembenállás a többségi lakosság és az érintettek között. Hatékonyabbnak tartok olyan szakmapolitikai intézkedéseket, amelyek az előnyben részesítést például nem csak későn, a felsőoktatásban, hanem sokkal korábban kezdené el, már az alapfokú oktatásban pl.: ösztöndíj programmal, mentorprogrammal (ezek jelenleg is működnek). Nem a versenyt kellene megkönnyíteni, ugyanis tudjuk, ahhoz hogy valaki a versenypályán jobb időt fusson, meg kell számára venni a jobb cipőt. A bánásmód egyenlősége inkább preferálható. Az előnyben részesítést az azonos felkészültséggel, készségekkel rendelkezők esetében lehet jól alkalmazni: erre példát adhat a média, vagy a rendőrség esete, ahová indokolt lehet, hogy egyes társadalmi csoportokból nagyobb számban kerüljenek be. Ahhoz, hogy ne alakuljon ki az esélyegyenlőtlenség helyzete, „színtelen és szagtalan” felvételi eljárás szükséges minden esetben. Már ennek tényleges megvalósulása óriási előrelépés lenne!

Szociálpolitikusként mit gondol, a szakszervezetek mit tudnak tenni a diszkrimináció ellen?

Véleményem szerint sokat tehetnek saját hatáskörben. El lehet kezdeni a munkát saját magunkon: nézzük meg szakszervezeten belül érvényesülnek-e az esélyegyenlőség alapelvei. Ezen kívül meg lehet vizsgálni, hogy a különböző munkahelyeken érvényre jutnak-e ezen elvek, amikor a munkaadókkal szemben munkavállaló társaink érdekeit képviseljük pl.: kisgyerekes anyák, fogyatékos emberek esetében. Jó kezdeményezésnek tartom az esélyegyenlőségi hálózat létrehozását: azt hiszem, a megfelelő működéséhez szükséges a „kifelé” irányuló jó kommunikáció, de még fontosabb, hogy „befelé” tartalommal legyen megtöltve. Képzésen való részvétellel, a tapasztalatok összegyűjtésével mindenki részt vehet a munkában azon a munkahelyen, ahol dolgozik. Fontos, hogy odafigyeljenek az emberek egymásra: a munkavállalók felvételénél, munkakörülmények vizsgálatánál, bérezés kérdésénél vagy egyéb szempontok felmerülésekor. Ha ezeken a területeken elkezdődik az esélyegyenlőségi hálózat munkája, akkor fontos előrelépést lehet elérni az esélyegyenlőség gyakorlati megvalósításában!

Nagyon sok sikert kívánok a hálózat munkájához!

Minorics Melinda